12. Fejezet

Ivanna

Másnap reggel, amikor felébredtem, Alex már nem feküdt mellettem, ami miatt egy kicsit megnyugodtam. Borzasztóan haragudtam rá. Nem gondoltam, hogy annyira erőszakosan is tudna velem viselkedni. Lassan felálltam az ágyból és megdörzsöltem a szemem, majd az órára pillantottam. Fél hat volt. Tudtam, hogy Alex a közelben lehet, mert csak hét után szokott bemenni a bankba, és ahhoz még nagyon korán volt.

Letusoltam és átöltöztem, aztán elindultam a konyha felé. Amint leértem a lépcsőn, megcsapta az orrom a kávé illata, a szívemet pedig valami furcsa boldogság töltötte el, amikor közelebb értem.

Ott volt. Ott állt velem szemben a konyhapultnál egy szál melegítőben. A melegítő alsó olyan alacsonyan lógott a csípőjén, hogy kilátszott alóla fehér bokszerének pereme. Friss és üde volt, szőkés haja vizesen tapadt a homlokára, karjait a teste mellett lógatta. Kidolgozott meztelen felsőteste, és sármos arca megindított bennem valamit. Azt hittem, ha találkozunk undort és haragot fogok érezni iránta, de valami teljesen más érzés kerített hatalmába. Akartam őt. Egy percig csak álltam szó nélkül és néztem a jóképű férfit, aki már több mint egy hete a férjem volt. Eszembe jutottak a kórházban hallott dolgok és Maria szavai. Tudtam, hogy ő jó ember, csak a körülmények és a nagyapjának való bizonyítási vágy tette ennyire könyörtelenné.

– Jó reggelt! – köszöntem csendesen, mire azonnal felemelte a fejét és a szemembe nézett.

– Jó reggelt! – Szemmel látható volt a szégyenkezés az arcán. Keserű ábrázatától megremegett a szívem. – Főztem kávét, kérsz? – kérdezte, de választ nem várt, mert előkapott egy bögrét és megtöltötte kávéval, majd zavart tekintettel a kezembe adta. – A szobában leszek – nyúlt a vállam felé, de mire hozzám ért volna, meggondolta magát, visszahúzta a kezét, és egy keserű mosoly kíséretében elindult a lépcső felé.

Sosem vágytam még annyira a társaságára, szinte fájt, ahogy néztem, hogy egyre jobban távolodott tőlem.

– Alex! – kiáltottam a hátának. – Maradj, kérlek!

Azonnal megtorpant és furán nézett rám. Nem hibáztattam, én sem értettem magam.

– Biztos vagy benne? Nem érzed magad kellemetlenül a közelemben? – kérdezte bizonytalanul, miközben lábai akarata ellenére felém sodorták.

– Nem. Azt szeretném, ha maradnál.

Még mindig a márványpultnál álltam, körmeimmel a furcsa mintákat rajzoltam át, szememet is ezekre szegeztem. A fejem csak akkor emeltem fel, amikor megéreztem a közelségét. Szorosan mögém állt, talán tíz centi lehetett köztünk. Majd elém lépve, tisztán látható megbánással az arcán várta, hogy megszólaljak. Teljesen elmerültem a zöldes szempárban, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Pár másodpercig bámultuk egymást, majd erőt vettem magamon.

– Figyelj, Alex... – törtem meg a kínzó csendet, de belém fojtotta a szót. Hangja meggyötört volt.

– Nem Vanna, te figyelj... Én – vett egy mély lélegzetet, majd rögvest ki is fújta, miközben bátortalanul megfogta a karomat. – el sem tudom mondani, mennyire bánom, amit veled tettem. Kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de... – nem bírtam tovább, lábujjhegyre emelkedtem és elnémítottam egy csókkal. Karommal átkulcsoltam a nyakát, hátam neki préselődött a pultnak, a másik oldalról a mellkasa fogott satuba. Egész testemben remegtem, ahogy megéreztem puha ajkát az enyémen. Mindkét kezemmel meg kellett kapaszkodnom meztelen vállába, hogy megtartsanak a lábaim. Ő is észrevette a rajtam elhatalmasodó gyengeséget, mert hevesen magához ölelt, miközben óvatosan, lassú érzékiséggel csókolt. Bizsergett az összes porcikám, amikor végigsimított az oldalamon. Kezem a válláról lecsúsztattam a felsőtestére, és végigsimítottam minden egyes izmán, mire belemosolygott a csókba, majd eleresztett és a szemembe nézett.

A szívem vadul kalapált, leplezni sem tudtam, hogy mekkora hatással volt rám a csókja. Megpróbáltam stabilizálni a légzésem, de egyelőre megszólalni sem bírtam, csak mosolyogtam. Melegség járta át a testem, éreztem, hogy még jobban elgyengülök. Nem is fogtam fel, mi történt, hiába én kezdeményeztem.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte zavartan.

– Mire gondolsz?

– Szerintem tudod, mire gondolok…

– Csak...

– Csak? – kérdezte, de nem bírta elnyomni a hangjában bujkáló örömet.

– Tegnap meg akartam beszélni veled valami fontos dolgot, de nem tudom, mit szólnál hozzá.

– Miről van szó?

– Én csak... Szeretnélek jobban megismerni – böktem ki nehezen. – Ha már ebbe a helyzetbe kerültünk, és látszólag nem akarsz elválni tőlem, nem akarok feszültségben élni – lesütött fejjel vártam a reakcióját. Megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.

– Örülök, hogy ezt mondtad, mert én is szeretnélek jobban megismerni – mosolygott rám.

– Rendben. Nem vagy éhes? – próbáltam zavaromban másra terelni a szót.

– De, nagyon – mosolygott továbbra is.

– És mit szeretnél enni?

– Rántottát.

Nekiálltam elkészíteni, miközben ő az asztalhoz ült és onnan nézte, hogyan szorgoskodom a konyhában. Miután készen lettem, letettem elé a tányért, majd le akartam ülni a mellette lévő székre, de megfogta a derekam és az ölébe húzott.

– Alex! Nagyapád nemsokára lejön, és Maria is bármelyik percben megérkezhet.

– És akkor mi van? A feleségem vagy. Ráadásul, épp most beszéltük meg, hogy jobban megismerjük egymást – kacsintott rám.

Mindketten éreztük a zavart légkört, de úgy tettünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ölében ülök. A feszélyezett közérzetet a telefonom csörgése szakította félbe. Forgattam a fejem, hogy honnan jön a zene, mire rájöttem, hogy a kabátom zsebéből áradt felénk Demi Lovato hangja, amint a Let It Go-t énekli.

A Jégvarázsos csengőhangom hallatán Alex elnevette magát, mire csúnyán néztem rá, de aztán én is nevettem. Már régóta meg akartam változtatni, de valahogy mindig elfelejtettem. Kikászálódtam az öléből és az előszobába siettem. Kivettem a kabátomból a mobilt, majd visszaindultam az ebédlőbe, miközben fogadtam a hívást.

Ismeretlen szám volt.

– Halló?

– Szia, életem!

– Mit akarsz? – kicsit hangosabban kérdeztem, mint akartam.

– Ami azt illeti, csak érdeklődnék a hogyléted felől – mondta gúnyosan.

– Miért hívtál, Nate? – Annyira közömbösen kérdeztem, amennyire csak tudtam.

A szívem hevesen dobogott és a kezem remegett, de mindezt nem Nate érdeklődése, vagy hangja váltotta ki belőlem, hanem az, hogy Alex félreértheti a helyzetet. Nem akartam, hogy azt higgye, mégis van valami köztünk, azért hívogat kora reggel. Tekintetem Alex arcára szegeztem, próbálta leplezni az érzéseit, de láttam rajta, hogy hihetetlenül bosszantja, hogy Nate keres. Teljesen zavarba jöttem, ezért szó nélkül kinyomtam a hívást, és lenémítottam a készüléket.

– Be kell mennem a bankba egy-két dolgot elintézni, mielőtt elindulunk a nászútra. Te addig pakolj be néhány dolgot, amire szükséged lesz – mondta, miközben megtörölte a száját egy szalvétába és felállt az asztaltól.

– A te dolgaidat is szedjem össze? – kérdeztem kicsit félénken.

– Nem, köszönöm. Maria tudja, miket szoktam vinni az ilyen utakra, majd ő összecsomagol nekem, te ne fáradj vele.

Az előszobába lépett, és felvette a kabátját. Mielőtt kilépett rám mosolygott, és biccentett egyet elköszönésképpen, mégis csalódottságot éreztem, amikor kisétált az ajtón. Szomorúan felsétáltam a szobába, elővettem egy bőröndöt, és beledobtam néhány ruhadarabot és a legszükségesebb dolgaimat. A telefonom rezegve újabb hívást jelzett, de ezúttal nem ismeretlen volt a hívó.

– Hagyj békén, Nate! – kiáltottam, majd idegesen kinyomtam a hívást, de az folyamatosan rezgett.

Semmiképpen nem akartam vele beszélni, ezért inkább lesétáltam a konyhába, ahol Maria mosolygós arca fogadott. Ahogy közelebb értem, felfedeztem, hogy nincs egyedül, Rodrigo úr is vele volt és komoly tekintettel nézett végig rajtam. Illedelmesen kihúztam magam, és közelebb lépve köszöntöttem őt, majd helyet foglaltam vele szemben.

– Készen állsz az útra? – kérdezte köszönés helyett.

– Már összecsomagoltam néhány dolgot, amire szükségem lesz.

– Pompás! De ugye nem ebben a ruhában, és nem ilyen hajjal akarsz megjelenni egy olyan ember előtt, mint Leandro Berger? – kérdezte kertelés nélkül.

Lepillantottam a ruhámra. Egy egyszerű narancsszínű póló és egy világoskék farmer volt rajtam.

– Én... – megköszörültem a torkom és segélykérően néztem Mariára.

– Engedelmével Rodrigo úr, már beszéltem Ciara kisasszonnyal. Hamarosan itt lesz, és elviszi a mi Vannánkat fodrászhoz és vásárolni – kacsintott rám Maria.

– Remek, éppen ideje! – mondta az öreg úr, mire megszólalt a csengő és Maria az ajtóhoz sietett.

Amint magunkra maradtunk Rodrigo úrral emlékeztetett a megállapodásunkra.

– Ne felejtsd el, amit megbeszéltünk! Ha miattad balul sül el a találkozó, az édesanyád látja kárát.

– Nyugodjon meg, Rodrigo úr! Én leszek a világ legjobb és legszerelmesebb felesége az üzletfelei előtt – mondtam kissé gúnyosan, mégis elszántan.

Amúgy is közelebb akartam kerülni Alexhez, úgyhogy voltaképpen semmi gondom nem volt az alkuval, de ezt nem hoztam az öreg úr tudtára.

– Jó reggelt! – köszöntött minket egy elegáns, harmincas évei végén járó nő. – Bizonyára te vagy Ivanna, én Ciara vagyok – nyújtotta felém a kezét kedvesen mosolyogva.

– Igen, én vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolyogtam én is, miközben kezet ráztam vele.

Miután megreggeliztünk elindultunk New York legdrágább üzletei felé. Ciara jártasságának és kifinomult ízlésének köszönhetően három órán belül mindent megvettünk, amire szerinte szükségem volt, és még a fodrászra is jutott idő. Ruhákkal, cipőkkel, táskákkal és kiegészítőkkel tele szatyrokkal, vidáman csevegve indultunk vissza a Houston villába.

Alig egy órával később már egy magánrepülőn ültünk Alexszel. Kicsit feszengtem, mert sosem repültem korábban. Ő láthatóan élvezte az utazást, jókedvűen beszélgetett az egyik légiutas-kísérővel. Nekem viszont egyáltalán nem volt jó hangulatom. Nate hívásai és apám összevert arca lebegett a szemem előtt.

– Jól vagy? – riasztott meg férfias hangja.

– Jól, köszönöm, csak egy kicsit izgulok.

– Nincs miért aggódnod, vigyázok rád – mosolygott édesen. – Mellesleg nagyon csinos vagy ebben a ruhában, és a rózsaszín tincseid nélkül sokkal szebb vagy.

– Köszönöm. Igyekszem megfelelni a vendéglátóinknak, és persze neked is. Nem szeretném, hogy szégyenkezz miattam.

– Édes vagy, köszönöm – magához szorított és gyengéden megcsókolt.

***

Meglepetten csodáltam a luxusvillát, amikor megérkeztünk. Olyan volt az egész látvány, mintha egy fényűző képeslapot tartottam volna a kezemben. A két emeletből álló épület hófehérre volt festve, a kertben egzotikus növények alkottak buja édenkertet. A zöld pázsitot teniszpálya váltotta fel, majd egy impozáns sziklakert, amely mögött több méter magas kőfal állt. Az óriási medence mellett sétálva ismét felpillantottam a házra, melynek felső szintjét hatalmas terasz ölelte körül. Egy fiatal lány a korlátra támaszkodva állt és minket, pontosabban Alexet nézte. Belekaroltam a férjembe és kicsit gyorsabb léptekkel a bejárathoz siettem, ahol kisvártatva becsöngettem. Fekete frakkba öltözött, fehér kesztyűs, negyvenes évei végén járó férfi nyitott ajtót.

– Köszöntöm önöket, kérem, fáradjanak beljebb! Leandro úr hamarosan érkezik – intett elegánsan a szalon felé.

– Köszönjük – biccentett diplomatikusan Alex.

Azt hittem, a kinti látványt semmi sem múlhatja felül, de amikor beléptünk, elakadt a lélegzetem, akárcsak akkor, amikor a Houston villába léptem be. A délutáni napfény elárasztotta a házat. A plafontól padlóig érő hatalmas ablakok azt a hatást keltették, mintha a kert és a ház egyetlen térben lenne. A falakon festmények lógtak, mindenütt pasztellszínek, elegáns világítás és gyönyörű bútorok voltak elhelyezve. Az emeletre kanyargó márvány lépcső vezetett fel. A szalon nyitott teret alkotott a konyhával és az ebédlővel. Egy kényelmes fekete bőrkanapén foglaltunk helyet Alexszel, ahová néhány perc múlva a házigazda is megérkezett egy csinos nővel az oldalán.

– Kedves Alex, örömömre szolgál, hogy a házamban üdvözölhetlek téged és az elbűvölően szép feleséged! – kezet fogott Alexszel, aztán elém lépett. – Kedvesem, mi még nem találkoztunk. Leandro vagyok, ő pedig az én drága feleségem, Tamara.

A korához képest gyönyörű nő volt. A szeme és szája körül temérdek nevetőránc barázdálta arcát, őszes haja laza kontyba volt csavarva a tarkóján, néhány hullámos ezüst tincs lágyan hullott kerekded arcába és vakítóan kék szemébe.

– Köszönjük a meghívást! Alex vagyok, ő pedig az én édes feleségem, Ivanna – mutatott be férjem az idős házaspárnak. – Ezt önöknek hoztuk – azzal átnyújtott egy üveg Cabernet Sauvignont.

– Köszönjük, nem kellett volna.

– Kedveseim, gyönyörű pár vagytok, gratulálok az esküvőtökhöz, és sok boldogságot kívánok! – mosolygott kedvesen a nő, aztán átölelt először engem, aztán Alexet.

– Köszönjük szépen, igazán nagyon kedves!

– Mivel kínálhatlak meg benneteket? – kérdezte Tamara. – Van finom szicíliai vérnarancsból készült ivólevünk, azt mindenképpen meg kell kóstolnotok még a vacsora előtt.

– Szívesen megkóstolnánk – mosolyogtam rá, de a mosolyom hamar lefagyott, mert ismét megszólalt a mobilom.

Szinte félve vettem ki a készüléket a táskámból. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy ismét Nate keres. Aznap már ezredjére.

– Ki az? – érdeklődött feszülten Alex.

– Csak egy barátom – hárítottam, majd elnézést kérve kisiettem a helyiségből.

Alex

Majd' szétvetett az ideg. Biztosra vettem, hogy megint az a semmirekellő Nate kereste Vannát. Rá akartam kérdezni az út során is, hogy hívta-e addig, amíg nem voltam otthon, de jobbnak láttam nem firtatni a témát. A viselkedésem után nem akartam kérdőre vonni, mert csak újra elmérgesedett volna köztünk a helyzet. Azt pedig semmiképpen sem szerettem volna. Idegesen doboltam az ujjaimmal a kezemben tartott pohár oldalán.

Bárcsak ne kértem volna, hogy kapcsolja be a mobilját, amikor leszálltunk a gépről. Én idióta! – korholtam magam.

Néhányszor abba az irányba pillantottam, ahol kiment, de elég hosszúra sikeredett a telefonálás. Éppen a megállapodás előnyeiről beszélgettünk Leandro úrral, amikor ismét megjelent Vanna. Hallgatagon és magába fordulva ült le mellém. Kíváncsi voltam, miről beszéltek olyan sokáig, de még nem tehettem fel kérdéseket neki.

– Drágám, végre Gabriel is megérkezett! – Lépett a nappaliba Tamara és egy körülbelül velem egyidős férfi.

– Üdvözlöm önöket, Gabriel vagyok!

– Örvendek, Alex Houston, ő pedig a feleségem Ivanna Houston – kicsit kiemeltem a feleségem szót, mert nem igazán tetszett, ahogy a tag Vannára nézett.

– Mehetünk vacsorázni? – nézett a nagyanyjára Gabriel.

– Hamarosan lejön Nina is, és megyünk, fiam. Megyek, szólok neki.

Néhány pillanat múlva megjelentek. Az a lány volt Nina, aki az erkélyről nézett minket, amikor megérkeztünk. Megismertem a hosszú vörös hajáról. Igazán csinos lány volt, de össze sem lehetett hasonlítani Vannával.

– Ő a mi szemünk fénye, a legkisebb unokánk, Nina. Ő pedig az üzlettársam Alex és a felesége, Ivanna – mutatott be minket egymásnak Leandro úr.

– Már sokat hallottam rólad. Örülök, hogy itt vagy! – hirtelen elém toppant és két hatalmas puszit nyomott az arcomra, miközben szorosan hozzám simult, és a hátam simogatta. Mereven álltam az ölelésében, miközben félve néztem Vanna reakcióját. Egyáltalán nem tetszett neki a nagy szeretetáradat.

Végül, hozzá is odalépett a lány és őt is két puszival köszöntötte, de korántsem olyannal, mint engem.

– Kérlek, fáradjatok át az ebédlőbe kedveseim! – kérte kissé feszülten mosolyogva Tamara.

Felálltunk, átmentünk az ebédlőbe és elhelyezkedtünk az asztal körül. Az egyik oldalamon Vanna, a másikon Nina foglalt helyet.

A lány folyamatosan hozzám beszélt, szinte minden velem kapcsolatos dolog érdekelte. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert kívülről nézve úgy tűnhetett, mintha egy randevú ismerkedős fázisában lettünk volna. Holott erről szó sem volt.