2021. augusztus 19.

10. Fejezet


Alex

Miután kiléptem a bárból, semmi kedvem nem volt még hazamenni. Beültem a kocsiba, és céltalanul bolyongtam az elhagyatott utcákon.

Miért nem érti meg papi, hogy nem akarok nászútra menni? Miért erőlteti rám az akaratát? – ordítottam a kormányt csapkodva.

Gyereknek nézel, pedig már harminc éves vagyok. Megvan a magamhoz való eszem, semmi szükség az utasításaidra, mert anélkül is jól végzem a dolgom. Arra nem gondolsz, hogy a feleségem egyszerűen nem tud viselkedni, és tönkre teheti azt, amit eddig elértünk a svájciakkal?! Ennek ellenére; jól van papi, legyen meg a te akaratod – mint mindig –, el fogunk menni arra az istenverte nászútra, de ha nem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy elterveztük, nem fogom hagyni, hogy engem okolj! – őrjöngtem, mint akinek elment az esze.

Egy vendéglő mellett hajtottam el, majd tolattam vissza. Egész nap semmit sem ettem, ezért arra gondoltam, hogy ott megebédelek, addig sem kell papi képét nézni otthon. Bár ironikusan Home volt a fogadó elejére pingálva.

Találó név.

Belépve kellemes és barátságosan otthonos, mindemellett gyönyörű és romantikus helyiség fogadott. Lemertem volna fogadni, hogy Ivannának nagyon tetszene.

Amint helyet foglaltam a hűvös időben is fűtött teraszon elhelyezett asztal mellett, rögtön megjelent egy magas, jó alakú, barna hajú pincérnő. Mosolyogva vette fel a rendelést, miközben flörtölt velem, de amint kiszúrta az ujjamon csillogó karikagyűrűt, azonnal távolságtartó lett, és szélsebesen igyekezett kihozni, amit rendeltem.

Míg a fűszeres steaket fogyasztottam zöldségkörettel és barbecue szósszal – ami igazán kifogástalan volt –, egy fiatal pár jelent meg kézen fogva, és a velem szemben lévő asztalhoz ültek le. Meglepődve figyeltem, hogy nem egymással szembe, hanem egymás mellett foglaltak helyet. Boldogan beszélgettek, amíg a rendelésükre vártak. Néha egy-két hosszú csókot váltottak, aztán egymás szemébe mélyedve beszélgettek tovább. Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást.

Titkon figyeltem őket, és arra vágytam, hogy egyszer valaki engem is annyira szeressen, mint azt a pasast a nője. Vannára gondoltam... Eszembe jutott az előző éjszaka. Gyönyörű szép volt, ahogy kipirult arccal, édesen szuszogva aludt. Egész éjjel nem jött álom a szememre, csak bámultam őt. Elképzeltem, hogy Nate helyett, engem szeret és boldog mellettem. Ébren álmodoztam arról, milyen jó lenne vidámnak, szerelmesnek, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet, és újra hinni az álmokban. Harcolni azért, amit el akarok érni, és mindenek felett szeretni a nőt, aki viszont szeret. Aztán észbe kaptam és összeszorult a gyomrom. Sosem fog szeretni, mert belekényszerítettem ebbe a házasságba. Akarata ellenére vettem el, ezzel elszakítva a szerelmétől.

Ha meghitt kapcsolatra törekszünk, ismernünk kell egymás vágyait. Ahhoz, hogy szeressük egymást, tudnunk kell, hogy mit akar a társunk” – jutott eszembe Maria sokat emlegetett mondata.

Talán, ha kedvesebb lennék hozzá, ha megismerném...

Gyorsan elfogyasztottam a desszertként rendelt mangó sajttortát, majd fizettem és elindultam haza.

Eldöntöttem, hogy változtatok az életünkön és megpróbálok egy kis fényt hozni a kapcsolatunkba. El akartam érni, hogy mihamarabb elfelejtse Nate-et, és helyette engem tekintsen párjának, szerelmének.

Miután elhatároztam, hogy igazi férj leszek, úgy döntöttem, kezdésnek útba ejtek egy virágüzletet és meglepem vele az én kis asszonykámat. Reméltem szereti a nefelejcset. Éppen visszaértem a kocsimhoz, kezemben a csokorral, amikor megcsörrent az anyósülésen heverő mobilom. John Gerard, a doktor hívott, akit Ivanna édesanyja, Catrin mellé alkalmaztam.

– Jó napot, Dr. Gerard! Valami probléma van?

– Nem, semmi baj nem történt. Bocsánat, nem akartam megijeszteni, csak arra szeretném kérni, hogy amint lesz néhány szabad perce, jöjjön be a kórházba, mert ismertetni szeretném önnel is az új kezelés menetét, amit alkalmazni szeretnék a betegnél.

– Rendben, máris indulok – ezzel egy időben már fordultam is vissza, és a kórház felé hajtottam.

– Köszönöm, a rendelőben megtalál. Viszontlátásra!

– Viszlát!

Ivanna

Nem hittem a fülemnek. Ez egyszerűen téboly vagy valami vicc, és perceken belül közlik velem, hogy ez a kandi-kamera? Már ott tartottam, hogy bármelyik pillanatban feladják az idegeim a szolgálatot. Előbb Alex jött a nagy esküvői ceremóniával, hogy borsot törjön vele a nagyapja orra alá, miközben zsarolt a családommal. Aztán pedig, az a zsarnok öregember is megfenyegetett, ha nem teszem, amit mond, megvonatja anyám magánkezelését, mindezt azért, hogy ő meg Alexet szabotálhassa, vagy valami ilyesmi.

Édes Istenem, hát mit tettem, hogy eme két diktátor középpontja lettem? Mikor lesz ennek vége? Netán ez a végzetem, és a nagykönyvben így van megírva? – Kérdések, amikre talán sosem kapok választ.

Mérgemben úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy még egy perccel tovább maradjak abban a „ketrecben”. Levegőre volt szükségem és egy kis magányra egy olyan helyen, ahol nem szabnak meg nekem semmit. Felkaptam egy vékonyabb dzsekit és célba vettem a bejárati ajtót, de ahogy elhaladtam a konyha előtt, elcsíptem Maria és az öregúr beszélgetéséből egy foszlányt.

Tüdő daganatos vagyok. Négy évet jósoltak nekem az orvosok, ebből már majdnem kettő eltelt.” – Azt hittem, rosszul értettem valamit, ezért tovább hallgattam az öreg úr vallomását, melyből kiderült, hogy Alex semmiről nem tud.

A váratlan hírtől a levegő a tüdőmben rekedt. Szegény, mit fog szólni, ha az egyetlen családtagja is elhagyja az élők világát? Több mint valószínű, hogy beleroppan, elviselhetetlenebb lesz a gyásza – játszottam le a lehetséges variációt magamban, majd tovább indultam eredeti célom, a bejárati ajtó felé.

***

A friss levegőn sétálva azon gondolkodtam, mitévő legyek. Elmondjam Alexnek, amit hallottam, vagy ne? Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes döntés. Joga volt tudnia róla, ugyanakkor Mr. Houstonnak is szíve joga volt arról dönteni, hogy mikor és milyen formában tárja fel Alex előtt a betegségét.

Továbbá, biztosra vettem, ha én tudatnám vele azt a keveset, amit hallottam, Alex mérhetetlen dühét szítanám a nagyapja ellen, illetve Rodrigo úr haragját vonnám magamra. Szóval, ha nem mondom el, azzal csak jót tehetek. Nem muszáj nekik tudni arról, hogy én bármit is hallottam. Legfeljebb, majd meglepődést színlelek, ha hallok róla – mérlegeltem magamban, ugyanakkor murisnak találtam, hogy azért siettem el a házból, hogy kiadjam egy kicsit a gőzt, ennek ellenére a két Houston kivesézése tette ki gondolataim hetven százalékát. Annyi már teljesen biztos volt számomra, hogy a férjemnek szüksége lesz rám, így elhatároztam magam: ha törik, ha szakad, megmutatom, hogy méltó feleség vagyok.

Miután sikerült egy kicsit csillapítanom a feszültséget magamban, úgy döntöttem, meglátogatom apát, aki azóta felém se dugta a képét, amióta megesküdtem Alexszel. Furcsának találtam, holott tudtommal semmi rosszat nem tettem ellene, sőt, még inkább segítettem neki. Persze ezt nem terveztem felhánytorgatni neki. Elővettem a telefonomat, hogy tárcsázzam a számát és érdeklődjek, merre találom. Sokadik csengetés után végre felvette.

– Na végre, apa! Azt hittem, már fel sem akarod venni. Mégis mi van veled? Az ember azt hinné, hogy kerülsz. Esetleg az is benne volt a megállapodásotokban, hogy többet nem kereshetsz fel, vagy mi? Ezelőtt, ha elmentem Nate-hez mindig felhívtál, hogy mi a helyzet? Vagy bármi egyéb kifogással, de mindig tudni akartad, hogy érzem magam – szórtam rá a felgyülemlett feszültségem és dühöm, ami így utólag elég gyerekesnek tűnhetett.

– Neked is szia! Úgy hallom, témánál vagyunk. Már megint Nathan Rodgers! Kislányom az ég szerelmére, férjes asszony vagy! Felejtsd el Nate-et. Nem hozzád való – köpte a szavakat tele megvetéssel és csalódottsággal a hangjában, de engem sem kellett félteni. A harag elöntötte az agyam.

– Tudod, drága édesapám, a jelenlegi helyzetem az a saját döntésem ugyan, de csakis azért, hogy nektek ne legyen rosszabb, főleg anyának ne – teltek meg könnyekkel szemeim, mert nagyon hamar megszegtem az önmagamnak tett ígéretemet; miszerint nem vágom a képébe a dolgot. – Őszintén szólva már egyáltalán nem lehet kiigazodni rajtad – szorítottam rá a telefonomra, hogy lenyeljem a mérgem.

– Tudod Vanna, igazán örülök, hogy nincs már közöd ahhoz a vadállathoz! Légy inkább hálás, amiért megszabadítottalak tőle – dühöngött.

Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Nem értettem semmit.

– Hol vagy? – kérdeztem, szinte már követelve a választ.

– Ó, csak nem kíváncsi vagy a barátocskád művére?

– Apa! Azt kérdeztem, hol vagy? – faggattam tovább a hollétéről, miközben az idegeim pattanásig feszültek.

– Dolgozom, mégis hol lennék? – háborodott fel még jobban.

– Rendben, máris odamegyek! – azzal kinyomtam a hívást és a bank irányába indultam.

***

Amikor megláttam a sok épület közül kiemelkedő Houston Bank & Részvény Társaság névvel ellátott üvegpalotát, a szívem a torkomban dobogott. Azon gondolkodtam, mi történhetett. Mégis, hogy értette azt, amit Nate-tel kapcsolatba mondott? Beléptem az épületbe és egyenesen apa irodája felé vettem az irányt, de egy idegen férfihang megállított menet közben.

– Hölgyem, szabad tudnom ki maga, és hová tart? – kérdezte az idegen lenézően.

Megfordultam, de azonnal meg is torpantam, amikor szembe kerültem egy magas öltönyös férfival. Első ránézésre nem tűnt ismerősnek, hiába jártam már néhányszor apám irodájában.

– Simon Winslowhoz jöttem. A nevem… – kezdtem bele, de apám feszültséggel, és némi éllel a hangjában belém fojtotta a szót. Ezzel rögtön magára vonva az idegen figyelmét, miközben kettősünk felé közeledett befejezve azt, amit elkezdtem.

– Ivanna Houston, Alex Houston hitvese és a tulajdon lányom! – közölte büszkeséggel teli hangon.

Nate

Ivanna, hercegnőm!

Felfogni sem tudtam azt, miért tehette ezt velem. Miatta megváltozott az egész életem.

Házasság...

Két ember érzelmi, lelki és testi összetartozását méltatott szimbolizálni. Nyilván, most mindenki arra a következtetésre jutott volna – normál esetben –, hogy a saját élményemen gondolkodtam el, ami mondjuk úgy, részben fedi is a valóságot, de csak részben… Azóta a bizonyos nap óta, hogy Vanna ujján megláttam a gyűrűt, tudtam, végleg vége a kapcsolatunknak. A döntése és hogy hagyta, hogy egy másik férfi gyűrűt húzzon az ujjára, teljes mértékig széttépett belülről, ugyanakkor feltüzelte bennem a vágyat, hogy bosszút forraljak.

***

Nem volt túl könnyű gyermekkorom. Rájárt a rúd a családomra, vagyis pontosabban rám. Kiderült, hogy édesanyám, Veronica súlyos depresszióval küzd. Az apám elhagyott minket egy fiatal fruska miatt, ami még jobban súlyosbította anyám állapotát. Ebből következett, hogy korán felnőtté kellett válnom. Tizenhat voltam, szinte még gyerek, mégis tele elszántsággal, hogy eltartsam magunkat. Ugyanakkor lélekben romokban hevertem. Szertefoszlott bennem az apámról, Jacksonról alkotott példakép minta.

Munkát-munkára vállaltam, mindegy volt, mennyit kellett gürizni. Csináltam, mert muszáj volt. Anyámért. Magamért. A megélhetésünkért. Azért, hogy egy pillanatra se gondoljak arra a mocsokra, aki érzelmi ronccsá tett, és azért is, hogy ne találjak alkalmat arra, hogy felkeressem és beverjem a képét.

Kezdetben nehezen ment az iskolásgyerekből dolgozó férfivá való átállás, de hamar beleszoktam. Ugyan nem végeztem egyetemet, ami egyébként a terveim része volt, de a munkámnak köszönhetően sok mindenbe beletanultam.

Teltek az évek, az életemet a munka és anyám egészségének óvása töltötte ki. Aztán egy szép nap megláttam őt.

Sosem felejtem el a percet, amikor felfigyeltem rá. Akkoriban a Houston Bank melletti épület felújításán dolgoztunk. Az időjárás is nekünk kedvezett, hét ágra sütött a nap. Ebédszünetben leültem megenni a szendvicsemet, amikor felfigyeltem egy szürke Audira, amiből egy férfi és egy csinos, szőke hajú lány szállt ki. Egyből levett a lábamról csodás, karcsú, ugyanakkor formás alakjával, az arcáról nem is beszélve. Délután három körül végeztünk, így a srácokkal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy kicsit szórakozni a helyi klubba. Gyorsan haza mentem tusolni és szólni anyának, hogy kiruccanunk a fiúkkal. Miután elköszöntem tőle, a lelkére kötöttem, ha bármi baj van, hívjon, elérhető leszek. Végül elindultam a megbeszélt helyre, ahonnan tovább mentünk a szórakozóhelyre. Ahogy telt az idő, egyre többször jutott eszembe a lány, akit a Houston Bank parkolójában láttam. Körbepillantottam a társaságon, akik már kissé ittas állapotban igen viccesen festettek, ahogy csajozni próbáltak, miközben alig tudtak talpon maradni. Én még csak az első kikért sörömet iszogattam, amikor szétnézve a partizó tömegben, megpillantottam a bárpultnál egy lányt, aki nagyon hasonlított arra a bizonyos kis hölgyre, aki a gondolataim kilencven százalékában jelen volt. Reménykedtem benne, hogy nem kevertem össze valaki mással, ezért bizonytalan léptekkel ugyan, de elindultam, hogy utána járjak. Valóban jól láttam, nem csak a tudatalattim szórakozott velem. Ő volt az. Mosolyogva ült az egyik bárszéken, az italára várva. Teste formáját tökéletesen kiemelte a rásimuló – talán túl nagy dekoltázst nyújtó –, pink ruhája. Ahogy közelebb értem hozzá, éreztem, hogy a szívem hevesebben dobog. Késztetést éreztem rá, hogy megszólítsam, de mielőtt megtehettem volna, egy részeg fazon bukdácsolt a mellette lévő székhez, aminek köszönhetően meglökte az ő székét is. A pillanat hevében gyorsan a lány dereka után kaptam, nehogy a földre zuhanjon, viszont azzal nem számoltam, hogy én magam is megbillenek, így egymásnak csapódva zuhantunk a padlóra. A nevetséges megismerkedést egyre több találka követte. Az együtt töltött idő, Vanna jelenléte és „szerelme” segített abban, hogy elfeledjem a múltban történt rossz élményeket, érzéseket. Úgy éreztem, a mi szerelmünk sosem ér véget. Tévedtem.

A sok jó emlék már csak fájdalommal, keserűséggel és mérhetetlen csalódottsággal töltött el, amiért átvert annyi minden után, amin átmentünk együtt.

Az értelem és érzelem kavalkádja közt vergődtem, de válaszokat nem találtam. Nem értettem, miért tette. Mi változott meg a korábban őszintének vélt kapcsolatunkban? Mit tettem – vagy nem tettem –, amiért ezt érdemeltem? Miért hívott el Vanna arra az estélyre, ha közben a vőlegénye – te jó ég, a vőlegénye –, már ott volt? Mégis mióta volt az? Milyen szerepet töltöttem be ebben az „új” történetben? Én voltam a szegény szerencsétlen, aki csüngött egy tehetős család lányának minden valódinak hitt szaván? Esetleg a játékszer szerepét töltöttem be, aki egy eljegyzett nő vágyait elégítette ki, és eközben az imádott hölgy arra várt, mikor merül fel bennem, hogy csak játszadozik velem?

Ezek után még volt képe bemutatni a leendő férjének, ezzel is jól a földbe tiporva az önbecsülésem. Legalábbis ezt gondoltam addig a bizonyos SMS érkezéséig, amit Vanna küldött. Teljesen össze voltam zavarodva. Ugyanis, ha hihettem a szavainak, akkor nem kifejezetten volt választása, máskülönben elveszítette volna a családját. Így érthető lett számomra az is, hogy ki okozta a helyzetet, amibe Vanna kényszerült. Nem más, mint Simon! Amiért sikeresen bosszút is álltam rajta.

Simon Winslow, az a mocsok sikkasztó. Igen, tudtam róla... Hogy honnan? Egyszerű. Az egyik alkalommal, amikor náluk voltam, láttam egy iratot, ami bizonyította, hogy a Houston Bank számlájáról rengeteg pénzt utalt a saját számlájára.

Ivanna

Ahogy figyeltem a közeledő apám arcát, minden eddigi indulatom elillant. Korábban nem tudtam mire vélni a telefonban hallottakat, de látva a lilára vert ábrázatát, minden világossá vált számomra. Nate összeverte.

Mégis mi üthetett belé? Hisz mindig is tisztelte és szerette apát.

Mire észbe kaptam, már mellettem állt, tekintetét köztem és az idegen férfi között ingatta. Kérdő arckifejezéssel néztem vissza rá, várva, hogy vajon mi fog következni, de mire megszólaltam volna, hirtelen jött kérdését a velünk szemben ácsingózó férfihoz intézte.

– Elnézést, mit is mondott, mi a becsületes neve? – vette udvariasra a figurát apa, miközben egész tartásáról sugárzott a megvetés.

A férfi meglepődött a hanghordozáson, de nem kifejezetten foglalkozott a ténnyel, hogy mit is említett apám az imént. Helyette csak egy simlis, féloldalas mosolyra húzta száját úgy válaszolt.

– Zach Jefferson, uram – mondta le sem véve a szemét rólam.

Ellentétben vele, rögtön apára kaptam a tekintetem, de még így is éreztem az átható pillantását, és csak arra vártam, hogy Simon vegye a lapot és végre elinduljunk az irodájába, ahol Zach nem nézhet úgy rám, mint aki fel akar falni.

– Nos, Mr. Jefferson, jól vésse az eszébe, kivel áll szembe, és aszerint viselkedjen vele! – emelte fel a mutató ujját apa, nyomatékosítva a szavai súlyát.

– Igenis, uram, többé nem fordul elő! További szép napot!

– Ajánlom is! Lányom, mehetünk? – tette fel a költői kérdést, miközben a kezét a derekamra helyezve irányított az irodája felé.

Még mindig éreztem magamon Zach kutató pillantását, miközben egy halk köszönést követően eltűntem a szeme elől. Amint hallottam becsukódni az ajtót, kérdőre vontam apámat.

– Mégis mi a fészkes fene volt ez? Ki ez a fazon?

Simon látva a megdöbbent arcom, a pillanatra beállt csendet megtörve, igyekezett minden kérdésemre valami logikus választ adni, miközben helyet foglalt a kényelmes irodai székében.

– Először is, édes kislányom... Neked is szia! – üdvözölt kisebb szarkazmussal, majd folytatta. – Kérlek, foglalj helyet! – intett az asztal másik oldalán üresen tátongó székre. – Ha tudnám, ki volt ez az alak, nyilván jó magam sem állnék ilyen értetlen ábrázattal előtted. – Látszott rajta, hogy valóban halvány lila gőze sincs, ki lehet ez a Zach Jefferson. – De várj egy percet, máris kiderítem! – emelte kezét a kagyló felé, de még az esélyét is elvettem a dolog kiderítésének, ahogy kezem a készülékre helyezve megráztam a fejem.

– Ráér, apa! Inkább azt meséld el, mi történt közted és Nate között – emeltem meg kérdőn a szemöldököm, jelezve az előttem ülővel, hogy jobban jár, ha elmesél mindent, mert úgysem szállok le a témáról.

Simon reakciója csak egy fújtatás volt. Tudtam, nyert ügyem van. Fentebb tornázta magát a székben és mesélni kezdett. Öt perc alatt elmondott mindent, ami történt. Elővettem a telefonom és bepötyögtem egy rövid, lényegre törő üzenetet.

Húsz perc múlva légy a kórházzal szembeni parkban. Ne késs! V”

A dühöm egyre csak nőtt, ahogy teltek a percek, végül elköszöntem apámtól, és elindultam a parkba.

Mégis mi a jó büdös francot képzelt magáról, amikor kezet mert emelni apára? Kinek érezte magát, amikor azt gondolta, hogy a tetteinek nem lesznek következményei?

Mire odaértem a parkba, annyira felhúztam magam, hogy a korábban érzett mérhetetlen vágy és szeretet, amit iránta éreztem, sehol sem volt. Egyenesen tajtékzottam a dühtől. Bármit is tett apám, egykori szerelmemnek nem volt joga megütni őt. A gondolatnak, hogy az „egykori” szóval illettem kissé elszomorított, ugyanakkor meg is nyugodtam egy kicsit, amikor az ujjamon lévő gyűrűre néztem. Egy pillanatra, mintha büszke is lettem volna rá, de az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem csúf játékot. Nem volt több időm agyalni rajta, mert hirtelen két erős kar fonódott körém, aminek a tulajdonosának a hangja is beszivárgott a tudatomba.

– Vanna! Nem is tudod, mennyire hiányoztál! Tudtam, hogy… – folytatta volna, ha nem lepem meg a reakciómmal.

– Hogy tehetted? Nem volt jogod! – ütögettem a mellkasát, mintha azzal mindent helyre tudtam volna hozni.

Dühöm áramütésként érhette, mert eleresztett, majd hátrált egy lépést, végül újra közelebb jött és ismét átölelve magyarázkodni kezdett. Annyira elterelte a figyelmem a mondókájával, hogy nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a derekamon pihenő kezének, ezzel ellentétben a hangos kerékcsikorgásnak, ami szinte mellőlünk jött, annál többet. Ahogy a hang iránya felé fordultam, már csak a hűlt helyét találtam a járműnek, de mintha évek óta ismerném, zsigerből rávágtam volna, hogy az autó Alexé volt.

4 megjegyzés:

  1. Fantasztikus lett 💖💖 mindig várom mikor lesz folytása ❤ imádom

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük! Már dolgozunk a folytatáson ;)
      Puszi.Ivett és Niki

      Törlés