7. fejezet

Ivanna

Alex távozása után visszamentem a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Szinte megijedtem a lánytól, aki a tükörből visszaköszönt rám. A történtek nagyon megviseltek, és ez kiült a külsőmre is. Kezdve a többszörösen kisírt, duplájára duzzadt szememen át a sápadt, meggyötört arcomig. Hiábavaló volt a smink is. Bármennyit magamra kenhettem volna, sosem lettem volna már az a lány, aki Nathan Rodgers mellett voltam. Az a boldog, életvidám, álmokkal teli, virágzó Vanna. Ráadásul mindehhez jó képet kellett vágjak, hogy édesanyám továbbra is megkaphassa az életet jelentő kezelést.

Apám, Alex és anyám – bár anya akaratlanul – bábjává váltam, akit mindhárman zsinóron rángattak.

Lehúztam magamról a fekete esküvői ruhát, lemostam az elkenődött sminkem, felkontyoltam a hajam, és beálltam a zuhanyzóba. A vizet beállítottam megfelelő hőmérsékletűre, néhány perc után már éreztem is a bőrömmel érintkező folyadék, kellemes és frissítő hatását.

Lezuhanyoztam, majd, mint akit kicseréltek, frissen – helyzetemtől eltekintve –, nyugodtan léptem ki a kabinból. Felvettem a korábban már bekészített pólóból és rövidnadrágból álló pizsamámat, kifésültem az összekócolódott tincseimet és laza lófarokba kötöttem. Mivel aludni egyáltalán nem állt szándékomban, elindultam a konyha felé, hogy igyak egy kávét, ám ekkor meghallottam Alex és a nagyapja szóváltását. Természetesen én voltam a vita tárgya, ahogy arra számítani lehetett.

– De, akkor is fiam! Ez a lány nem hozzád való – csíptem el egy részletet.

Elkészítettem a kávét, és igyekeztem nem arra gondolni, amit hallottam. Eredetileg megfogadtam, hogy nem fog érdekelni semmi, ami ebben a házban történik majd, ezzel is megkímélve magam az újabb sértések és megaláztatások okozta lelki sebektől, de hallva, hogy rólam van szó, olyan kíváncsi lettem, hogy nem bírtam nyugton maradni. A tőlem telhető leghalkabb léptekkel közelítettem meg a dolgozószoba bejáratát. Amint hallótávolságon belül voltam, óvatosan meghúzódva, csendben vártam, mi lesz a szópárbaj vége.

– Azt akarod mondani, hogy ebben is ellenem szegülsz? – hallottam az idős úr hangját.

– Igen, azt! – vágta rá Alex. De azt sajnos nem hallottam, mi volt az, amivel nem értett egyet.

Szorosabban tapadtam a falhoz, miközben közelebb csúsztattam a lábam a szoba ajtajához.

– Márpedig, ha nem lesz unokám, garantálom, hogy nem leszel tovább az elnöki székben! Másfél évet kapsz, hogy dédapává tegyél. Ha ellenszegülsz és fél év elteltével sem látok olyan hivatalos iratot, amiben feketén fehéren le van írva, hogy a feleséged áldott állapotban van, istenemre mondom, repülsz a bankomtól, és soha többé nem teheted be a lábad még az épületbe sem, nemhogy az igazgatói irodába!

A szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikítsak ijedtemben. Nem volt elég, hogy házasságra kényszerítettek, még babát is akart az öreg úr.

– Rúgj csak ki, papi! Sőt, inkább felmondok! Az biztos, hogy én nem fogok ennek a műveletlen némbernek gyereket csinálni. Eszedbe se jusson, hogy megkockáztatom azt, hogy bármit is örököljön tőle a fiam vagy a lányom – kiabálta Alex.

Éreztem a kibuggyanni készülő könnyeimet, ezért inkább fogtam magam és felrohantam a szobába. Miután becsapódott mögöttem az ajtó, utat engedtem érzelmeimnek és hangosan felzokogtam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a percekkel ezelőtt hallott szavakat. Az agyam diafilmként játszotta vissza a lényegesebb részeket.

„Ez a lány nem hozzád való!”

„Az biztos, hogy én nem fogok ennek a műveletlen némbernek gyereket csinálni.”

„Nem fogom teherbe ejteni, mert nem akarom, hogy a gyerekem örököljön tőle bármit is.”

A légzésem még nehezebbé vált, amikor Alex berontott a szobába, és aggódó tekintettel meredt rám. A reakciójától a megbántott érzés a mellkasomban átváltott mérhetetlen dühvé, amitől elkezdtem remegni. A sírásom abba maradt, de a szorító érzés a belsőmben erősebbé fokozódott, már-már fuldokoltam tőle. Elém lépett, leguggolt az ágy mellé, majd mintha percekkel ezelőtt nem úgy beszélt volna rólam, mint egy rongyról, kezét enyémre simítva próbált vigasztalni.

– Vanna, mi történt? – kérdezte ártatlan, kíváncsi szemekkel, majd mindez értetlen arckifejezésre változott, amikor kezemet kirántottam az övé alól és pofon vágtam. Dühösen felpattant, kezét az említett területre kapta, és felháborodva kérdőre vont. – Mégis mi ütött beléd? Ez mire volt jó?

Nem hittem el, hogy még van képe rákérdezni.

– Még kérdezed? – felálltam az ágyról és elé léptem, miközben a mutatóujjammal mellkasára böktem. – Kinek képzeled te magad? Honnan veszed a bátorságot, hogy úgy beszélj rólam, mint egy kutyáról? Műveletlen némber, mi? – kiáltottam az arcába.

Arcán egy öntelt, elégedett mosoly jelent meg, majd gúzsba kötve mindkét csuklóm közelebb húzott magához, és szinte suttogva szólalt meg.

– Á, szóval, innen fúj a szél... Hallgatóztál! – meg sem várta, hogy válaszoljak. – Miért is nem lep meg? – Egy gyors mozdulattal még közelebb rántott magához, és tettetett rosszallással a hangjában a fülemhez hajolt. Amint összeért az arcunk bizsergés futott végig a gerincem mentén, de amikor folytatta a beszédet, ismét mérhetetlen gyűlölet hatalmasodott el rajtam. – Netán nem volt ínyedre ez a megszólítás? Pedig a hallgatózás is arra utal, hogy apucinak nem sikerült beléd nevelnie azt a parányi etikettet, hogy nem illik ilyet csinálni – mondta gúnyosan, még mindig szorosan közel tartva magához. – De majd megtanítom neked drága kis feleségem, hogyan kell viselkedni – tolt el kicsit magától, hogy láthassa az arcomra kiülő reakciót. – Mert, ha tetszik, ha nem az enyém vagy, apád ballépésének hála – vigyorgott önelégülten.

– Vedd tudomásul, Alex Houston, hogy nem vagyok a tulajdonod! És csak hogy tisztában légy a saját korlátaiddal, soha a büdös életben nem szülnék neked gyereket, mert még a végén őt is ilyen érzéketlen, arrogáns, sznob felnőtté nevelnéd, amilyen te vagy – köptem arcába dühösen a szavakat.

Szemében egy pillanatra megbántottságot véltem felfedezni, majd hirtelen pókerarcot öltve válaszolt, ami a csontomig hatolt.

– Igen, biztosan ilyenné nevelném. Nyilván vagy olyan okos, hogy tudd, egyszer én is voltam gyerek, aki talán olyan apuci kisbabája szeretett volna lenni, mint amilyen te vagy Simonnak. Csak akadt egy kis probléma, cicám… Amíg te az apád ki tudja mennyire illegális módon szerzett pénzéből úgy nőttél fel, mint egy kis hercegnő, könnyelműen, boldogságban, szeretetben, addig nekem nem adatott meg ilyesmi. A sors fintorának hála, idejekorán megtanultam, hogy csak kemény erőfeszítések árán érhetjük és kaphatjuk meg, amit akarunk. Palotában nőttem fel és gazdagságban, mégsem volt sosem olyan életem, amilyen neked – fakadt ki. – Mindenért megharcoltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem, amit kitűztem magam elé. Pont úgy, ahogy téged is megszereztelek. Bár érted fele annyit sem küzdöttem – vigyorgott keserűen, miközben az arcomat fürkészte. – Mi az, nem tetszik valami? Netán a hanglejtésem, és a modorom miatt vagy így megszeppenve? – hergelt tovább, miközben belülről a sírás kerülgetett.

Nagyon rosszul érintett a véleménye rólam, miszerint csak egy elkényeztetett, apuci hercegnője vagyok, aki a kisujját sem mozdította azért, hogy elérjen valamit az életben. Vettem egy mély levegőt, hogy a torkomban lévő gombócot lenyeljem, mielőtt megszólaltam, kirántva a csuklóm a kezei közül.

– Tudod Alex, te sem tudsz túl sokat rólam, mégis olyan következtetéseket vonsz le, amik nem fedik a valóságot, de egyáltalán nem érdekel a véleményed – indultam meg a fürdő felé, majd félúton megtorpanva hozzátettem: – Sosem foglak szeretni, és gyereket sem szülnék neked, mert még csak azt sem érdemled meg, hogy szóba álljak veled. Értéktelen vagy számomra, hiába vagy jóképű és milliárdos. Egy gyenge ember vagy, aki nem érdemli meg a szeretetet – suttogtam a végét, mert megint a sírás kerülgetett. Majd újra elindultam, ám a hangjából kitörő düh megállított az ajtóban.

– Ó, hát persze! Végül is, ha azt vesszük, sokkal jobb a te földönfutó, szeretetreméltó szerelmed, akinek még egy normális öltönyre sem telik. Biztos vagyok benne, hogy csak azért kellettél neki, hogy felkapaszkodjon rajtad, és magasabb körökben mozogjon – mondta immár felém fordulva, zsebre dugott kézzel, hangjában féltékenységgel.

Dühösen, három lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és már lendítettem volna kezem, hogy egy újabb pofont adjak neki, de gyorsabb volt nálam és lefogta a kezem.

– Ebből nem eszel, még egyszer nem hagyom! – szorította le kezem a testem mellé.

– Ne merészelj még egyszer így beszélni Nate-ről! – üvöltöttem az arcába, miközben igyekeztem a kezem kirántani vasmarkából. – Ő sokkal többet ér nálad! Legyen szó tisztességről, érzésekről vagy éppen társadalmi helyzetről. Hiába szegény, ott segít, ahol tud. Ha szeret, akkor azt teljes szívéből teszi, önzetlenül, úgy, hogy mellette kincsnek érzi magát az ember. Éjt nappallá téve tisztességesen megdolgozik minden betevő falatért, miközben, az édesanyját is kezelteti a kevés kis keresetéből. Míg te mit csinálsz? Eltaszítasz magadtól mindenkit, vagy épp tisztességtelenül kihasználod mások fájó pontjait, hogy a saját hóbortodnak kedvezz. És mindennek tetejében még azt mered állítani, hogy megküzdöttél mindenért, amid van. Mintha nem tudnám, hogy aranykanállal a szádban születtél. A családod pénze és befolyása nélkül te is csak egy nincstelen földönfutó lennél. A szüleid és a nagyapád tettek azzá, aki vagy! Szóval napokig vitázhatnánk, hogy melyikőtök kapaszkodik fel másokon. Te, csak és kizárólag a szüleidnek köszönheted a vagyonodat és az igazgatói széket, hiszen ők taníttattak és neveltek ilyen embernek. Bizonyára tőlük örökölted a nagyképűséget és a lenézést másokkal szemben. Még jó, hogy nem mutattál be nekik, mert biztosra veszem, hogy ugyanúgy utálnám őket is, ahogy téged és a nagyapádat – vágtam a képébe a kész tényeket, miközben megkövülve bámult rám. – Most, ha megbocsátasz… – elléptem előle és bevonultam a fürdőbe, mert látni sem bírtam a képét.

Ahogy bevágódott mögöttem az ajtó könnyek zápora hasított végig az arcomon. A fájdalom, amit Alex szavai okoztak egyre jobban feszítették a mellkasomat. Nate szóba kerülése újra feltépte elmém és szívem hátsó zugába kényszerített érzéseimet és gondolataimat, amik tiszta és mély szerelmünket tükrözték. A szívem apró darabokra hullott, miközben azon töprengtem, hogy leszek-e még valaha Nate-tel?

Kezemmel a csapon támaszkodva próbáltam megnyugodni, de nem ment. Az érzéseim átvették a testem felett az irányítást, arra késztetve, hagyjak itt csapot-papot és fussak vissza a szerelmemhez, akivel annyi jót és szépet éltünk át. A józan eszem ezzel ellentétben felszínre hozta a maradásomat erősítő legfontosabb kérdéseket. Vajon visszafogadna Nate? Hinne nekem, ha azt mondanám, hogy őt szeretem? Végül, de nem utolsó sorban, a családomat vagy a szerelmemet válasszam?

Nem kellett sokáig gondolkodnom. Tudtam, mi lenne, ha elmennék innen.

Anyát halálra ítélném, apát börtönbe juttatnám, csak azért, mert a saját érzéseimet helyeztem előtérbe – engedtem ki egy csalódott és fájdalommal teli sóhajt.

A szívem helyett ismét az eszemre hallgattam. Nem tehettem a családomat tönkre.

Bárcsak velem lenne anya! Ő mindig tudja, mit kell tenni a kilátástalan helyzetekben – gondoltam, miközben a WC tetején foglaltam helyet.

Kezembe vettem a telefonom, hogy tárcsázzam a számát, de aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem, hisz ő nem tud semmit a valódi helyzetről, és nem is tudhatja meg. Tovább görgettem a névjegyzékben, egészen addig, míg egyszer csak megakadt a szemem egy becenéven: Szerelmem.

Mire felfogtam, mit olvastam, addigra a kezem már rá is nyomott a hívás gombra. A gondolat, hogy újra hallhatom Nate mély, férfias hangját boldogsággal töltött el. Tudtam, hogy egyetlen szavával képes megnyugtatni, és erőt önteni belém, de ezúttal csalódnom kellett, mert ahogy megszólalt, a szívem még jobban összefacsarodott.

– Mit akarsz tőlem? – kezdett bele dühös, megvető hangon, miközben szinte már kiabálta szavait. – Halljam, miért hívtál? Hol van a nagy szerelmed? – remegett a hangja, amiből tudtam, mit érezhet, hisz én magam is hasonlóan éreztem. Ismertem már annyira Nate-et és az érzéseit, hogy tudjam, a poklok poklát éli át. – Nem rúgtál még belém eléggé, és most azért hívsz, hogy megadd a kegyelemdöfést? Hát, köszi, ebből nem kérek! – kiáltotta dühvel telve, majd kinyomta a hívást.

A hallott rideg és idegen szavaktól még jobban zokogtam. A szívem meghasadt Nate fájdalma miatt. Darabokra szaggattam őt a tettemmel. Azt hittem, jót cselekszem és könnyebb lesz elfogadnia, ha nem tudja a férjhez menésem valódi okát, de rá kellett jönnöm, hogy a hazugságokkal még nagyobb fájdalmat okoztam neki. Elvégre is a célomat elértem, mert meggyűlölt. Megérdemeltem a szenvedést, mert az érzéseim helyett az eszemre hallgattam, és férjemül fogadtam egy olyan férfit, aki a szó szoros értelmében véve undorodott tőlem és lenézett, miközben igyekezett a sárba tiporni.

Ahogy sikerült egy kicsit megnyugodni, a képgalériát kezdtem el nézegetni. Rengeteg fotó volt benne Nate-ről. Szememből már nem jött több könny, a szívem teljesen megdermedt a lehetetlen érzéstől. Végigsimítottam ujjammal a képernyő azon részén, ahol egy vidám, boldogságtól csillogó szemű férfi állt mellettem. A fájdalom ismét elhatalmasodott rajtam. Gondolkodás nélkül kiléptem a képek mappából és megnyitottam az üzeneteket.

Sajnálom Nate, nem az volt a célom, hogy tönkre tegyelek, még ha valahol sejtettem is, hogy ez lesz a vége. Egy nap majd megérted a tetteim mélységes okát. Sajnos, nem volt se időm, se választási lehetőségem. Ha nem így teszek, elveszítem a családom. Remélem, egyszer megbocsátasz nekem! Szeretettel ölel: A te Vannád – írtam be a telefon üzenetküldőjébe, de végül nem küldtem el, csak piszkozat maradt.

Felálltam, megmostam az arcom, és elindultam vissza a végzetem felé.

Alex

Miután Vanna kiviharzott a szobából, gondterhelten roskadtam le az ágyra. Meglazítottam a nyakkendőm, levettem a zakóm és a cipőm, aztán végig feküdtem a gigantikus méretű ágyamon. A homlokom dörzsölgetve emésztettem újdonsült asszonyom mérhetetlenül bántó szavait.

Vanna egyáltalán nem olyan volt, mint a többi nő. Azok a lányok, akikkel eddig dolgom volt, lesték minden kívánságomat, egyetlen szóval sem mertek ellenem szegülni, arra pedig főleg nem vetemedtek volna, hogy pofon vágjanak. De mindezek eltörpültek amellett, amit a szüleimről mondott. Tudtam, hogy az én hibám, hogy nem avattam be abba, hogy már nem élnek, mégis rettenetesen fájtak a gyűlölettől csöpögő szavai. A támadásával még inkább azt érte el, hogy én is bántsam őt lelkileg. Sőt akaratomon kívül, már a lelkébe is tiportam azzal, amit papinak mondtam. Egy szikrányit sem bántam, hogy ő is hallotta, hogy nem tervezek vele se közös gyerekeket, se komolyabb kapcsolatot. Főleg azok után, amiket rólam és halott szüleimről mondott. Az is nagyon idegesített, hogy annyira védte azt a fickót. Még, hogy jobb ember, mint én vagyok?! Ugyan már! Ez a nő semmit sem tudott rólam. Nem tudta, mennyit szenvedtem a szüleim halála után. Abban igaza volt, hogy az anyagi szükségleteim ki voltak elégítve, mert nagyapa mellett nem szenvedtem hiányt a megfogható dolgokban, de az érzelmek az más kérdés volt. Ha papi szeretett is, sosem mutatta ki. Gyerekkoromban nagyon sokszor voltam magányos, mert állandóan a bankjában ült, vagy éppen utazgatott szerződéseket tárgyalni és üzletpartnereket gyűjteni, míg engem a házvezetőnőre hagyott. Nem tagadom, szerettem Mariaval lenni, mert állandóan kényeztetett. Sütit készített nekem, játékokat vett, de mégsem éreztem azt a kötődést és boldogságot, amit az anyukám mellett éreztem, amíg élt. Barátaim sem voltak, akikkel tudtam volna beszélgetni vagy játszani. Teljesen kiközösítettek általánosban és középiskolában a gazdagságom és a kimagasló tanulmányi eredményeim miatt. Míg más gyerekek a délutánjaikat gördeszkázással, focizással vagy bármilyen más szórakozással töltötték a barátaikkal, addig az én szabad perceimet a különórák, házi feladatok és a tanulás töltötte ki. Sokszor éreztem egyedül magam, számtalanszor gondoltam anyukámra. Legjobban az hiányzott, amikor magához szorított és megsimogatta az arcom, ha szomorú voltam. Apám is nagyon hiányzott, és a testvérem, Enrique is rengetegszer eszembe jutott. Elképzeltem, hogy együtt játszunk az öcsémmel és hogy megtanítom mindenre, amit tudok, de természetesen erre sosem volt és már nem is lesz lehetőségem, mert évek óta halottak és velük együtt a lelkem is az.

Ahogy cseperedtem papi mindent megtanított nekem, hogy sikeres és kegyetlen legyek az üzleti világban. Sokszor éreztem magam elveszettnek, de nem volt szabad kimutatnom, sem kétségbeesnem vagy sírnom, mert ha az önfegyelem álarca mögül kilátszott a fájdalmam vagy az elégedetlenségem, akkor nagyapa azonnal rendre utasított. Nála az érzelemkitörés tilos volt, mert gyengeségnek számított.

A lányok sem vettek emberszámba, csak átgázoltak rajtam, miután kihasználtak. Tizennégy éves koromban volt egy lány, aki nagyon tetszett, de ő is csak kigúnyolt és átvert. Mindvégig nagyapám pénze miatt volt a barátnőm. Minden lehetséges dolgot megvetetett velem, amit szeretett volna, végül közölte, hogy már nincs szüksége rám.

Aztán amikor elmentem főiskolára és megismerkedtem Dominickal a magányos korszakom lezárult – mármint a szórakozást, amit hiányoltam Dominic mellett bepótoltam –, de mégsem voltam olyan felhőtlenül boldog, mint más fiatal fiú, aki mellett ott volt a családja és bármikor számíthatott rájuk.

Miután törvényesen nagykorú lettem, hozzájutottam az örökségemhez, ami a szüleim halála után maradt rám. Minden egyes fontot eladományoztam különféle alapítványoknak, hogy részben támogassam a beteg gyerekeket, az idősek otthonát, a hajléktalanokat, az árvaházakat és az állatmenhelyeket. Nagyapa nagyon haragudott rám, amikor megtudta, hogy az egész örökségemet elajándékoztam, de az én szívemet boldogság töltötte el, hogy segíthettem.

– Alex, bejöhetek? – kérdezte papi feleslegesen, mert mire kimondta, már be is nyitott, és egyenesen az ágyamhoz sétált, ezzel kiszakítva a gondolataimból.

– Persze papi, fáradj csak be! – invitáltam kisebb iróniával a hangomban. – Mi az a halaszthatatlan dolog, amiért éjjeli negyed egykor a szobámba siettél? – kérdeztem még nagyobb gúnnyal.

– Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak – kezdte illedelmesen, mire feljebb csúsztam és az ágytámlának dőltem.

– Hallgatlak – biccentettem egyet felé.

– Azt akarom, hogy ne mondj még fel a banknál! Várjuk ki azt a hat hónapot, amit ajánlottam, hátha addig megváltoznak a dolgok köztetek, és nem így fogsz hozzáállni az unoka kérdéshez – nézett magabiztosan a szemembe, mint aki tudja, hogy nyerésre áll, és előbb-utóbb megkapja, amit akar.

– Fél év múlva sem fogok máshogy hozzáállni ehhez a kérésedhez. Ne is reménykedj az ellenkezőjében, mert nem fogok a döntésemen változtatni – feleltem határozottan.

– Majd meglátjuk. Holnap reggel várlak az irodában. Hét órakor érkeznek a svájci befektetők. Légy pontos, mert kifejezetten veled akarnak tárgyalni! – kérte szívélyesen.

– Felmondok.

– Nem fogadom el. Egyelőre még te vagy az igazgató.

– Hát persze, papi. Megnyugodhatsz, időben ott leszek – bólintottam.

Eszem ágában sem volt felmondani, csupán a dac mondatta velem.

– Ó, elnézést, én nem... – szeppent meg a fürdőből kilépő asszonykám.

– Semmi baj! Nem zavartál meg semmit, én már megyek is – fordult papi a félénken álldogáló, kisírt szemű feleségem felé. – Jó éjszakát! – köszönt el, amikor odaért az ajtóhoz.

– Önnek is jó éjszakát! – búcsúzott el tőle.