15. Fejezet

Ivanna

3 hónappal később

Ahogy teltek-múltak a hetek, úgy kezdett egyre jobban fejlődni a kapcsolatunk Alexszel. Megismertem az igazi énjét, szokásait, dolgait, ügyfeleit, barátait. Sokat beszélgettünk, moziba jártunk, kirándultunk, együtt edzettünk, vásároltunk. Legbelül éreztem, hogy egyre szerelmesebb vagyok belé. Ha nem volt mellettem könyörtelenül hiányzott. Állandóan vágytam az érintésére és a közelségére, mert kifogástalan férjként viselkedett. A tenyerén hordozott, szinte leste a kívánságaimat, én pedig igyekeztem mindenben megfelelni neki. Nagyon jól éreztem magam vele, de ami miatt még közelebb kerültem hozzá az az volt, hogy mindennap eljött velem meglátogatni anyát a kórházba, és úgy tekintett rá, mintha a saját édesanyja lett volna.

Hétvégenként meglepetés programokat szervezett. Épp egy ilyen alkalomra készülődtem, bár fogalmam sem volt, ezúttal hová visz, mert csak annyit írt az SMS-ben, hogy kényelmesen öltözzek. Alighogy elkészültem, be is toppant.

– Így jó leszek? – fordultam felé, és megmutattam a piros póló és a farmer sortból álló kombinációt, amit egy fehér tornacipővel egészítettem ki.

– Csodálatos vagy, mint mindig – mosolygott és egy apró csókot lehelt az ajkamra, mint minden alkalommal, amikor elment itthonról, vagy amikor hazatért. – Gyorsan átöltözök én is, és indulhatunk.

Az öltözködése mindössze két percet vett igénybe. A mindig elegáns Alex Houston ezúttal farmer térd alá érő nadrágban és fehér pólóban díszelgett előttem, ami kissé rátapadt kockás hasára és széles vállára. Szőkésbarna haját szándékosan összekuszálta. Borostás arca még vonzóbbá tette. Ahogy ránéztem, nagyot nyeltem, észvesztően nézett ki.

Egész úton faggattam, hogy hová visz, de csak kitérő válaszokat adott. Úgy két óra múlva leállította az autót és kiszálltunk. Átkarolta a derekam, és sétálva folytattuk tovább tengerparti utunkat.

– Áruld már el, hová megyünk! – kértem úgy öt perc gyaloglás után.

– Egy olyan helyre, ahonnan el sem akarsz majd jönni – mondta sejtelmes mosollyal. – Ígérem, tetszeni fog! Nemsokára megérkezünk.

– Alex, ugye ez... Úristen! – tettem a kezem a szám elé, amikor néhány perc múlva feltűnt, hová is igyekeztünk ennyire.

– Megérkeztünk – megállt, és felmutatott a tőlünk nem messze lévő táblára.

Luna park

– Ez komoly? Imádlak! – ugrottam a nyakába. – Sohasem voltam még ebben a vidámparkban. Köszönöm, hogy elhoztál.

– Örülök, hogy boldoggá tettelek, és annak is, hogy velem vagy itt először – mosolygott, mint egy kisfiú.

Már messziről feltűnt a híres-hírhedt Cyclone, és az előtte hosszú sorban álló tömeg.

– Ugye, mi is kipróbáljuk? – néztem fel a magas építményre.

– Természetesen, ha szeretnéd, és ha nem félsz, mert ugye, azt tudod, hogy ezen a hullámvasúton senki sem marad néma – nevette el magát.

– Ezt, hogy érted? – néztem rá kíváncsian.

– Nem ismered a legendát? – kérdezte meglepődve.

– Nem. Elmeséled?

– Persze. Állítólag egy bányász, bizonyos Emilio Franco, aki születése óta néma volt, az első látogatása során az egyik zuhanásnál visszanyerte a hangját, és azt kiáltotta, hogy „Rosszul vagyok!” Onnantól kezdve véglegesen visszatért a hangja.

– Hűha... Kissé hátborzongató. És ezek a hangok is eléggé növelik az adrenalinszintemet – utaltam az ódon faszerkezet recsegésére. – Nézzünk körbe, amíg gyűjtök egy kis bátorságot! – mosolyogtam rá, így próbáltam leplezni, hogy halálfélelmem támadt.

– Ahogy akarod – mondta, majd kézen fogva elindultunk az óriáskerék felé.

Alex elment megvenni a jegyeket a Wonder Wheellre, míg én beálltam a sorba.

– A következő kör a miénk – dicsekedett, majd a hátamhoz állva átkarolta a derekam.

– Jöhet a következő hat ember az óriáskerékre – ordította el magát pár perc múlva az ellenőr.

Két fiatal pár volt az „útitársunk”. Az ellenőr elvette a jegyeinket, aztán beültünk a himbálózó kocsiba. Mi voltunk Alexszel a végén. Becsatoltuk az öveinket, aztán szép lassan elkezdtünk forogni. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtünk. Egy pillanatra úgy éreztem, meg tudom érinteni a napot és elérem a legmagasabb felhőket is, amik abból a magasságból vattacukorra emlékeztettek. Az ég pontosan olyan kék volt, mint a tenger. Hihetetlen érzés volt, amikor a hajamba kapott a szél.

– Ez csodálatos! – kiáltottam a mellettem ülő Alexnek.

– Csukd be a szemed! – kiállított vissza. – Úgy sokkal jobb!

Szót fogadtam. Igaza volt, még jobban magával ragadott az érzés. Kinyújtottam mindkét karom, és a magasba emeltem. Csodálatos volt, nem is tudom, mikor éreztem magam annyira boldognak. Olyan elképesztő sebességgel pörögtünk körbe, hogy kezdtem szédülni. Erősen kapaszkodtam Alex karjába. Aztán lassulni kezdtünk, ahogy közelítettünk a talaj felé, ami jelezte, hogy vége a körnek. Amikor kiszálltunk, egy pillanatra megszédültem. Ha Alex nem kapott volna utánam, talán el is estem volna.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze. Szokásom elesni – nevettem el magam.

– Nem hagyom, hogy eless! – elém állt és megcsókolt. Átöleltem a nyakát és szorosan magamhoz húztam. – Gyere, igyunk valamit! – kérte kedvesen.

Elindultunk az egyik közelben lévő üdítős stand felé. Útközben találkoztunk egy óriás lábakon sétáló mutatványossal, és készítettünk vele néhány fotót.

– Mit kérsz? – nézett rám kérdőn Alex, amikor beálltunk a stand előtt álló sorba.

– Egy ásványmentes vizet.

– Nem hiszem, hogy feltaláltak már az ásványmentes vizet, de ha szeretnéd, megkérdezem neked – nevetett.

– Haha. Gúnyolódj csak, Houston! Mintha nem értenéd, mit akartam mondani – bokszoltam a vállába.

– Én értettem, de nem biztos, hogy az árus is megérti majd.

– Helló, mit kértek? – szólított meg minket a nagydarab kötényes kiszolgáló.

– Egy mentes víz és egy tonik lesz – kérte Alex kihangsúlyozva, miközben rám nevetett.

Miután kifizette, átnyújtotta a vizet és kibontotta a tonikját. Épp a számhoz emeltem az üveget, amikor három srác hangosan nevetve közeledett felénk. Hátrafordultam, hogy megnézzem, kiknek van ilyen jókedvük, de bárcsak ne tettem volna! Nate és két haverja állt a hátunknál. Visszafordultam Alex felé, de Nate nem hagyta ki, hogy beszóljon nekünk.

– Nézzétek fiúk, kiket fújt körénk a coney islandi szél! Az év álompárja. Ivanna szultána és Houston pasa személyesen.

– Nate, dugulj el, ha jót akarsz magadnak! – fordultam ismét felé.

– Miért, mi lesz? Rám uszítod a puhapöcs férjed?

– Mindjárt megmutatom, ki a puhapöcs, te kutya! – Alex egy lépéssel előtte termett, és már lendítette a karját, de még időben megakadályoztam, hogy ökölre menjenek.

– Alex, ne foglalkozz vele! – kértem kedvesen, miközben karonfogva elvonszoltam onnan. Amint odébb értünk, szembe álltam vele. Feszült és ingerült volt. Megsimogattam az arcát, hogy egy kicsit megnyugtassam. – Eddig olyan jól éreztem magam. Nem akarom, hogy az előbbi incidens lelombozza a kedvünket. Légy szíves, ne tedd tönkre ezt a szép napot, Nate miatt! Felejtsd el őt, velem foglalkozz, ne vele!

– És te, elfelejtetted már? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

– Igen, el. Jó lenne, ha végre elhinnéd – förmedtem rá és nagy léptékkel elindultam a Cyclone felé.

Elegem volt belőle, hogy állandóan a Nate iránti érzelmeim voltak terítéken. Az elmúlt időben sokszor bizonyítottam, hogy számomra ő már csak a múltamhoz tartozik. Lecseréltem a telefonszámom, az e-maileket és SMS-eket, amiket küldött olvasás nélkül kitöröltem, mert tartani akartam magam a választásomhoz. A nászút után véglegesen eldöntöttem, hogy lezárom a múltat és új életet kezdtek Alexszel. Az elmúlt három hónap mérföldkő volt az életemben. Azon igyekeztem, hogy rendbe tegyem az életem, és jobban megismerjem a férjem.

– Vanna, kérlek várj! – szaladt utánam Alex. – Bocsánatot kérek! Nem akartam elvenni a kedved, csak nagyon felidegesített az az alak.

– Ha bíznál bennem, nem kellene idegeskedned miatta.

– Bízom benned. Ne haragudj rám! – kérte, miközben magához húzott és gyengéden megcsókolt.

A csókja teljesen elfelejtette velem a korábban érzett haragot. A szívem hevesen vert minden alkalommal, amikor hozzám ért. Megértettem, hogy féltékeny, mert néhány hónappal ezelőtt nagyon sokat jelentett nekem Nate, de az az idő már elmúlt. Már nem gondoltam rá, nem éreztem ürességet, és nem volt rossz kedvem, amiért nem volt mellettem. Amit Alex iránt éreztem az utóbbi időben, magasan túlszárnyalta a Nate iránti érzelmeimet. Bár, ezt sosem mondtam neki.

Végigmentünk a vidámparkon majdnem mindent kipróbálva, szinte már csak a Cyclone maradt ki.

– Menjünk ezzel is egy kört – kérte Alex, amikor megálltunk előtte. Szemében gyermeteg öröm táncolt.

– Hát jó – mondtam bizonytalanul.

Rengetegen várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Furcsa mód voltak, akik végigállták a sort, majd az utolsó percben visszarettentek. Nem csodálkoztam rajtuk. Legszívesebben én is leléptem volna onnan, mert a hullámvasúton lévők olyan hangosan sikítoztak, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám, de nem akartam Alex lelkesedését elvenni a szorongásom miatt.

– Nyugi, jó lesz! Vigyázok rád – biztatott, amikor látta, hogy hezitálok a beszállással, aztán megragadta a kezem és maga után húzott.

Becsatoltak minket és már indultunk is.

– Meg fogunk halni – suttogtam rémülten.

Csak akkor esett le, hogy mire is vállalkoztam, amikor elindultunk. Kezdtem pánikrohamot kapni.

– Dehogy halunk meg! – nevetett ki, majd próbált nyugtatni kevés sikerrel. – Add a kezed!

Óvatosan a tenyerébe helyeztem a kezem, ő pedig gyengéden a szájához emelte és megpuszilta, hogy csillapítsa az előtörő rettegésem. Belül kezdett felemészteni a félelem. Észre sem vettem, mikor értünk fel a tetejére. Olyan hangosan visítottam, mint még soha, amikor egy másodperc múlva szabadesésben zuhantunk fejjel lefelé. Kétség sem fért hozzá, hogy rosszul leszek. Remegtem, a gyomrom összeszorult, a fülem bedugult, és kis híján szívrohamot kaptam. Újra felemelkedtünk és ismét zuhanó repülésben közelítettük meg a földet. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha akkor futottam volna le a maratont.

– Hercegnőm, ha lehet, ne törd el a kezem! – kérte Alex mosolyogva.

– Igyekszem – vágtam rá bosszúsan.

Per pillanat az volt a legkisebb gondom.

– Nagyon rossz? – kérdezte aggódva.

Némán bólintottam, mert nem jöttek ki szavak a számon.

– Ne félj, nem fogunk lezuhanni, ez csak egy hullámvasút.

– Köszi az infót, Einstein.

Behunytam a szemem, ahogy az óriáskeréken is, és csak akkor nyitottam ki, amikor kicsatolták az övet.

– Jól vagy? – kérdezte Alex az arcom simogatva, amikor kiszálltunk.

– Jól – feleltem automatikusan.

– Pocsékul hazudsz – nevette el magát.

– Szörnyű volt, iszonyatosan émelygek – mondtam szégyenkezve. – De, ha megölelnél, sokkal jobban lennék – mire kimondtam, már a karjaiban is voltam.

Szorosan ölelt és puszilgatta a hajam. Legszívesebben bevallottam volna neki, hogy őrülten beleszerettem, de valami visszatartott. Talán az, hogy még ő sem mondta nekem.

Az izgalmak után jólesett sétálni egyet a tengerparti sétányon. Viszont végig olyan érzésem volt, hogy valaki figyel minket. Észrevétlenül körbe pillantottam, de annyi ember volt körülöttünk, hogy lehetetlen lett volna megmondani, hogy ki az. Bár, volt egy tippem, viszont nem láttam őt az italos stand óta.